A gyerekek a család ékszerei. Imádjuk őket, még akkor is, hogy ha rengetegszer feszegetik a határokat és bizony sokszor át is lépnek azokon a bizonyos láthatatlan vonalakon, amivel az egész idegrendszerünket összeborzolják. Szeretjük és támogatjuk őket, egészen kicsi kortól addig, amíg csak szükségük van rá. Én azt gondolom ugyanis, hogy az embernek sosem lesz felnőtt a gyereke, legalábbis számára nem, mindig az a személy marad, akinek ha támogatásra van szüksége, hogy ha vigasztalni kell, vagy ha valami nem sikerült neki és új lendületre van szüksége, bátran ellátogathat hozzánk mert mindig tárt karokkal várjuk, és ha csak tudunk segítünk neki, legyen akár tizennyolc, akár negyven éves. És ez így is van rendjén.
Persze azért addig kamaszként még párszor felborzolják a kedélyeket nem csak bennünk, hanem az egész családban, hiszen meg kell tanulniuk hogy a felelősségvállalás nehéz dolog, és hogy minden tettünknek súlya van, mert gyerekként még mindent igyekeztünk elsimítani számukra, kamaszként azonban meg kell tanulniuk kilépni a nagyvilágba, ennek pedig nehéz érzések és helyzetek az ára. A fiunk is ennek az útján van most, és azt kell mondjam, hogy nem is igazán megy neki könnyen, de mi is küzdünk vele szülőként.
Kapott ugyanis egy új telefont, de már látszódott a régi esetében is, hogy nem igazán tud ezekre az eszközökre figyelni, vagy éppen nem igazán akar. Én nem tudom eldönteni, de azért annak, hogy az egy hetes új telefonja kijelzője darabokra van törve, kell hogy legyen következménye. És lett is. Megmondtuk neki, hogy a redmi szervíz keresése és egyben felkeresése és kifizetése is az ő nemes feladata lesz. És persze hogy innentől minden egyes esetben meg is teheti ezt, mert mi nem fogunk eljárni helyette. Persze ez így helyes, és tudjuk, hogy ebben a helyzetben keménynek kell lenni vele, de a szívünk szakad meg, hogy látjuk milyen nehezen tanulja meg ezeket a dolgokat. Nehéz érzésekkel és nehéz szívvel.